Örök világosság Eljövök mindig én, mint november jön el,e hónap jelzi azt, az elmúlás közel. Oly keskeny a határ... a halál és élet szinte kezet fognak, megérzi a lélek. Eljövök mindig én, vár rám a temető, kitárja kapuját, mint szelíd szerető. E napon csinosan, tisztán, üdén vár rám, mécsnek lángjainál, sírkeresztek árnyán. Hulló falevelek, krizantémra szállnak, még őrzik csodaszép emlékét a nyárnak. Elenyésző levél és az élő virág... mind a kettő tudja, milyen szép a világ. Így vagyunk ezzel mi, az emberi lelkek, a kapun innen, s túl itt egymásra lelnek. Az emlékek útján kéz a kézben járunk, bennünk él rokonunk, vagy régi barátunk. Utazunk időben, míg égnek a gyertyák, s mécses sárga fénye világít meg fejfát. Őszirózsa bólint... nincs vég, csak új kezdet, lásd, holtak porában virágok teremnek! Lelkük csillagokból érkezik ma éjjel, könnyedén lebbenő, enyhe déli széllel. Érzed hogy itt vannak? Boldogok hogy látnak, s egy égi hazába minket hazavárnak. Eljövök mindig én, mint eljön november, mécsessel, virággal, égő szeretettel. Meggyújtom a gyertyát, mint oly sokan teszik, örök világosság fényeskedjék nekik! | ||
| Szuhanics Albert | ||
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése