Zsefy Zsanett: Csak azt az éjszakát

Zsefy Zsanett:

Csak azt az éjszakát

Csak azt az éjszakát vedd vissza, Uram,

mikor a sötétséget nem törte át a fény;

a nappalok lassú haldoklásán

sárba tiport hitet és reményt;

a szegett kenyér sosincs falatjába

beivódott örök szenvedést;

a marakodók önelégültségét,

a két pofára köpködők sorát,

az ember ember ellen

jól kifundált haditechnikát.

Csak azt az éjszakát vedd vissza, Uram,

mikor azt hittem, a jót nem álmodom,

hogy megéri pusztán hitben élni,

hogy a múltban nem lehet titok,

hogy a jövőt könnyű lesz megérni,

mert béke lesz itt, mint még sohasem,

hogy ima kell csak, mert az Isten érti,

hol hit van, még ott él a kegyelem.

Csak azt az éjszakát vedd vissza, Uram,

mikor nem lesz körülöttem más,

mint a falak rideg fehérsége,

s az ürességtől kongó lépcsőház,

mikor megdermed a csengő hangja

oly félelmetes a rám szakadt magány.

Csak azt az éjszakát add vissza, Uram,

amikor még gondoltak is rám!

Túrmezei Erzsébet Hiába vár

Túrmezei Erzsébet

Hiába vár

Megint hazaindulok nemsokára

Nagy néma csend borult a kis szobára

Üres, kihalt lett, az ajtaja zárt

Nincs már ott aki eddig hazavárt.

Békülten mondom: elköltözött

Nem lakik többé az élők között

Óh hogy várt mindig

milyen nehezen szorongva leste

mikor érkezem

S amikor egyszer csak elébe léptem

Úgy felragyogott az a kedves két szem!

Pedig szolgálatom hívó szavára

Én olyan gyakran hagytam őt magára

És neki fájt minden búcsúvétel

Körültipegett anyai féltéssel.

Amíg csomagoltam és rendezgettem

Szeme kísért, csendesen ült melettem.

S belesűrítve minden féltő gondot

Néhány búcsúzó szóval annyit mondott:

Vigyázz magadra gyermekem!

Azután egyszer Ő is útrakelt...

Végső tekintetével átölelt és indult

hangtalanul, csendesen...

Elment! Elment! Hiába keresem

Ő utazott el - ismételgetem.

Tudta hogy örök hajlék hívja fenn

És most előrement és hazavár

Csak egy kevés idő van hátra már!

S ha véget érnek próbák, földi harcok

Megint meglátom azt a kedves arcot

Ott hol nem választ el soha semmi

És soha többé nem kell búcsút venni.

Kicsiny szobánk most csendesen fogad

De csendje is tud drága titkokat

Hogy vár mint eddig: hogyne várna rám!

Hazavár most is az Édesanyám.

Fodor Ákos Sose bánd

Fodor Ákos

Sose bánd 

a hang... a hangot a csend szüli meg

és észre talán csak úgy veszed,

ha már vele száll, vele zeng

szíved...

a fényt a szem fura mágusaként

úgy zárja keretbe a vaksötét,

hogy élesen álljon a kép

eléd!

sose bánd

azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ

csupa rész az egész,

bánat vagy nevetés, amíg élsz,

de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

míg hazaérsz,

itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,

vagy a lét peremén, hol a hang

meg a fény elenyész,

sosem árt, ami ér, sem a rossz

sem a jó

sose kész...

a csend... a csendet a hang szüli meg

és észre talán csak úgy veszed,

ha hozzásimulsz,

s vele tart szíved

sose bánd

azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ

csupa rész az egész,

bánat vagy nevetés,amíg élsz,

de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

míg hazaérsz,

itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,

vagy a lét peremén, hol a hang

meg a fény elenyész,

sosem árt, ami ér, sem a rossz

sem a jó

sose kész.

sose bánd

azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ

csupa rész az egész,

bánat vagy nevetés,

amíg élsz,

de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

Ha kinyitsz egy ajtót

Legyen figyelmed...

Naplemente

Heltai Jenő: Diadal

Heltai Jenő: Diadal      

"...Hogyha szívem panaszának

Csak egyszer is visszhangja támadt,

Ha egy dalom könnyet fakasztott,

Mit bánom én a sok kudarcot!

És hogyha egy leány volt,

Aki egy percig értem lángolt;

Ma fittyet hányok mindeneknek,

Mit bánom én, ha nem szeretnek!

Egy dal, amelyet emlegetnek,

Egy csók, amelyet nem felednek:

Bármi rövid volt, bármi rég volt,

De diadalnak épp elég volt.

Váci Mihály Szelíden, mint a szél

Váci Mihály

Szelíden, mint a szél

Szőkén, szelíden, mint a szél,

feltámadtam a világ ellen,

dúdolva szálltam, ténferegtem,

nem álltam meg - nem is siettem,

port rúgtam, ragyogtam a mennyben,

cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

minden levéllel paroláztam;

utamba álltak annyi százan

fák, erdők, velük nem vitáztam:

- fölényesen, legyintve szálltam

ágaik közt, szép suhanásban,

merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

nem erőszak s akarat által,

ó, szinte mozdulatlan szárnnyal

áradtam a világon által,

ahogy a sas körözve szárnyal:

fény, magasság sodort magával,

szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

a dolgok nyáját terelgettem,

erdőt, mezőt is siettettem,

s a tüzet - égjen hevesebben,

ostort ráztam a vetésekben:

- így fordult minden vélem szemben,

a fű, levél, kalász is engem

tagad, belémköt, hogyha lebben,

a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél;

nem lehetett sebezni engem:

ki bántott - azt vállon öleltem,

értve-szánva úgy megszerettem,

hogy állt ott megszégyenítetten

és szálltam én sebezhetetlen:

- fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

jöttömben csendes diadal van,

sebet hűsít fényes nyugalmam,

- golyó, szurony, kín sűrű rajban

süvített át, s nem fogott rajtam,

s mibe naponkint belehaltam,

attól leszek pusztíthatatlan,

s szelíden győzök, mint a szél.