Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő,
színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az
égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a madarat
egy nő, és beleszeretett. (...) A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a
madarat. De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi
hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt. (...) És azt gondolta: "Csapdát
állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem." A madár szintén
szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a
csapdába, és fogoly lett. A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. (...) Mivel
a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni a létének értelmét, és lassan
elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult. (...) Egyik nap
elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a
kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan
repülni a felhők között. (...) A madár nélkül az ő élete is elvesztette az
értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. "Miért jöttél?" -
kérdezte a halált. "Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" -
felelte a halál. "Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön
hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még
ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele."
Paulo Coelho