Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő,
színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az
égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a madarat
egy nő, és beleszeretett. (...) A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a
madarat. De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi
hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt. (...) És azt gondolta: "Csapdát
állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem." A madár szintén
szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a
csapdába, és fogoly lett. A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. (...) Mivel
a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni a létének értelmét, és lassan
elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult. (...) Egyik nap
elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a
kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan
repülni a felhők között. (...) A madár nélkül az ő élete is elvesztette az
értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. "Miért jöttél?" -
kérdezte a halált. "Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" -
felelte a halál. "Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön
hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még
ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele."
Paulo Coelho
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése