Hamvas Béla: Optimizmus?
Mintegy száz évvel ezelőtt néhány
költő és gondolkodó elkezdte hirdetni, hogy a lét, szenvedés.
A tanítás régi volt, és mégis meglepő.
Az elsők akik erről beszéltek: Byron, Leconte de Lisle, Schopenhauer, Poe,
Kierkegaard, Baudelaire, azt mondták, amit az őskíniak, a hinduk, az
egyiptomiak, a görögök, az őskeresztények.
A tanítás hamar terjedt, és az
életöröm-felfogást rongyokra tépte.
Ma már nagyobbára mindenki tudja, hogy
semmi okunk sincs az élet szép, igaz, jó, nemes és vidám voltában hinni.
A dolog nem azon múlik, hogy arcunk
megráncosodik, mint ötezer éve a kínaiaké; nem attól, hogy a boldogság használt
el bennünket; szemünket megtörik, agyunk elfárad, gerincünk meghajlik,
elkezdünk unatkozni, magunkra maradunk és meghalunk, mint a görögök, hinduk,
régi keresztények.
Az öregasszony csontos, bütykös,
aszott, száraz, remegő keze nem azért ilyen, mert sokat dolgozott.
A kéz, az öröm után nyúlt.
Arc sosem tud ilyen megrendítően és
megsemmisítően őszinte lenni. A kéz láttán a világ legoptimistább lénye is
megszeppen.
Végül mindnyájunk keze ilyen lesz,
ilyen szomorú, fáradt, tanácstalan, elhagyatott, szegény, öreg kéz. Az
egyetlen, amit az ember tehet, mint Dosztojevszkij, leborul előtte és nyög: nem
előtte, hanem az egész emberiség szenvedése előtt!
Amikor mintegy száz évvel ezelőtt újra
észrevették, hogy az élet szenvedés, semmi egyebet nem vettek észre, mint az
öregasszony kezét.
S a helyzet azóta csak annyiban
változott, hogy az emberiség egy része kitart az optimizmus mellett, s
mindenekfölött ragaszkodik annak látszatához, hogy az élet öröm.
