Váci
Mihály:
Valami
nincs sehol
Süvítnek
napjaink, a forró sortüzek,
– valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk
lélekszakadva, jóttevőn,
– s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk
a szerelemben egy életen át,
– s valamit minden csókban elmulasztunk.
Mert valami
hiányzik minden ölelésből,
– minden csókból hiányzik valami.
Hiába
alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
– minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába
verekszünk érte halálig: – ha miénk is,
– a boldogságból hiányzik valami.
Jóllakhatsz
fuldoklásig a gyönyörökkel,
– az életedből hiányzik valami.
Hiába
vágysz az emberi teljességre,
– mert az emberből hiányzik valami.
Hiába
reménykedsz a megváltó Egészben,
– mert az Egészből hiányzik valami.
A
Mindenségből hiányzik egy csillag,
– a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból
hiányzik a mi világunk,
– a Világból hiányzik valami.
Az
égboltról hiányzik egy sugár,
– felőlünk hiányzik valami.
A Földből
hiányzik egy talpalatnyi föld,
– talpunk alól hiányzik valami.
Pedig így
szólt az ígéret a múltból:
– „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették a
bölcsek, hitték a hívők,
– mióta élünk, e hitetést hallani.
De már
reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
– s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni
azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.
Újra kell
kezdeni mindent,
– minden szót újra kimondani.
Újra
kezdeni minden ölelést,
– minden szerelmet újra kibontani.
Újra
kezdeni minden művet és minden életet,
– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra
kezdeni mindent e világon,
– megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van
mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra
hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol…
