Temetőben néma csöndben múlnak el a nappalok,

Temetőben néma csöndben múlnak el a nappalok, 

ott nyugszanak örök álmot, kiket lelkük elhagyott. 

Nem fáj ott már élet gondja, ember helyén fejfa áll, 

sok-sok élő azt gondolja: "Nincs más itt, csak bús halál!" 

Pedig ha tudnák mennyi titok, s mennyi-mennyi érzelem: 

fájdalom, nyűg, gyűlölet kínja, s sok földön túli félelem, 

simításnyi csók ajkak zugára, ezernyi elfelejtett szerelem, 

boldog családok szerető szívének emléktől bús kegyelem. 

A gyász néma, akár a temető vagy tán ordítja magából a kínt? 

Keresvén válaszát a halál a táncra mindig mást-mást hív... 

Nem válogat! Idős vagy fiatal? Nyújtja hűs, fekete ujjait, 

s e lassú forgatagban derűs fehér fény vizsgálja múltjaink. 

Az idő meg nem áll, a percek fogynak, az árnyak távolodnak, 

tisztelgünk a nyugvó napoknak, búcsút intünk a távozóknak, 

de új nap, új élet mindig virrad az összes nyughely felett, 

s megértjük célját a körforgásnak, a halál hasznának, emberek! 

A temetőben imát sokan mormolnak: idős néni és unoka... 

A temetőbe nem vágyik senki, de mégis mindenki otthona! 

A szív odavisz, hol fáj az emlék, s a szeretet örökké megmarad, 

hálát adhat, ki arra jár, hogy van kiért a szíve megszakad!

forr.: net

Temetőben néma csöndben múlnak el a nappalok,

Temetőben néma csöndben múlnak el a nappalok, 

ott nyugszanak örök álmot, kiket lelkük elhagyott. 

Nem fáj ott már élet gondja, ember helyén fejfa áll, 

sok-sok élő azt gondolja: "Nincs más itt, csak bús halál!" 

Pedig ha tudnák mennyi titok, s mennyi-mennyi érzelem: 

fájdalom, nyűg, gyűlölet kínja, s sok földön túli félelem, 

simításnyi csók ajkak zugára, ezernyi elfelejtett szerelem, 

boldog családok szerető szívének emléktől bús kegyelem. 

A gyász néma, akár a temető vagy tán ordítja magából a kínt? 

Keresvén válaszát a halál a táncra mindig mást-mást hív... 

Nem válogat! Idős vagy fiatal? Nyújtja hűs, fekete ujjait, 

s e lassú forgatagban derűs fehér fény vizsgálja múltjaink. 

Az idő meg nem áll, a percek fogynak, az árnyak távolodnak, 

tisztelgünk a nyugvó napoknak, búcsút intünk a távozóknak, 

de új nap, új élet mindig virrad az összes nyughely felett, 

s megértjük célját a körforgásnak, a halál hasznának, emberek! 

A temetőben imát sokan mormolnak: idős néni és unoka... 

A temetőbe nem vágyik senki, de mégis mindenki otthona! 

A szív odavisz, hol fáj az emlék, s a szeretet örökké megmarad, 

hálát adhat, ki arra jár, hogy van kiért a szíve megszakad!

forr.: net

Az, hogy túlteszed magad rajta,

Az, hogy túlteszed magad rajta, nem jelenti azt, hogy elfelejted, nem jelenti azt, hogy hűtlen leszel az érzéseidhez, csak annyit jelent, hogy tűrhető szintre csökkented a fájdalmad, egy olyan szintre, ami nem tesz tönkre. Tudom, hogy pillanatnyilag elképzelhetetlen, hogy túltedd magad rajta. Lehetetlen. Felfoghatatlan. Elképzelhetetlen. Nem akarsz túl lenni rajta. Miért is akarnál? Nem maradt neked más, csak ez. Nem kellenek a kedves szavak, nem érdekel, mit gondolnak vagy mondanak mások, nem akarod tudni, hogy ők mit éreztek, amikor elvesztettek valakit. Ők nem te vagy, igaz? Ők nem érzik azt, amit te. Az egyetlen dolog, amit akarsz, az, amit nem kaphatsz meg. Elment. Sosem jön vissza. Senki sem tudja, milyen érzés. Senki sem tudja, milyen az, kinyújtani a kezed, és megérinteni valakit, aki nincs ott és soha nem is lesz. Senki sem ismeri ezt a betölthetetlen űrt. Senki, csak te.

Kevin Brooks

halloween

halloween

halloween

halloween

D. Bencze Erzsébet:lejtmenet

lejtmenet

Vers | 2016.10.21., p, - 15:25 — D. Bencze Erzsébet

 D. Bencze Erzsébet képe

nézd

hogy tör át a sötét felhőn

sikerre éhesen

győzelmet hirdet

magas lóról

demoralizál

önmagukat becsapva

s a megtévesztett

fröcskölő rabszolgahad

zsigerből mellé áll

rásütve a bélyeget

érvénytelen

ha pedig a föld

sarkából

mégis kidől

nem látod meg a sor végét

ki akarná az elmúlást

ha kiszolgál ez a világ

senki sem akar felülni

a puskaporos hordóra

inkább tenne

egy fekete lóra

a szabad közlekedés

európa nagy vívmánya

lejtmenetben

igazodás hol balra

hol jobbra át

de meglásd egyszer még

a birodalom visszavág

most jól jöhet

a migráns simogatás

csak hogy potenciális

szavazóbázist

gyárthass

(mer'kel' egy barát

mindig kell egy barát)

2016. október

 

Fotó: internet

D. Bencze Erzsébet alkotásai 

A történelem arra is megtanított bennünket

A történelem arra is megtanított bennünket, hogy a hazugságok gyakran jobban szolgálják az ügyet, mint az igazság. Az ember ugyanis rest, és mindig negyven esztendeig tévelyeg előbb a sivatagban, amíg megteszi a soron következő lépést fejlődésének útján. Fenyegetésekkel és ígéretekkel lehet csak kivezetni a pusztából, s közben képzelt veszedelmekkel kell riogatni és nemkülönben képzeletbeli jutalmakkal kecsegtetni; meg ne pihenjen félúton, s letérve az igaz útról az aranyborjút imádja leborulva.

Arthur Koestler

Bódás János: SZERETNÉK SZERETNI

Bódás János:

SZERETNÉK SZERETNI

Úgy itthagyott: csak emléke beszélget

már esti csöndben, kettesben velem.

Bolygó öröm volt, mely utamba tévedt,

tiszavirágnyi illatszerelem.

S most oly üres az életem: kihulltak

belőle: tavasz, nyár, dal, illatok –,

S én letörölném csókjait a Múltnak

feledni vágyón – jaj, mert itthagyott!

És most szeretnék újra tűzre kapni,

valakit lesni délutánokon.

Gyötrődni, s édes kín-mezőn aratni,

tudni: szívemmel drága szív rokon;

és este együtt csillagot keresni…

… Olyan jó volna valakit szeretni!

Tangó

Kerecsényi Éva:Ajándék

Ajándék

Legszebb ajándék maga az ÉLET,

csupa nagybetűvel, szívvel, vággyal,

hogy lehet máshogy, talán másképp,

nem jó némán sodródni az árral.

Ajándék lehet egy boldog óra,

mikor együtt kacagnak a percek,

vidám táncra perdül két pillanat,

és egymáshoz bújnak a lelkek.

Legszebb ajándék maga az élet,

bár nem mindig kecsegtet sok jóval,

de ha velük lehetsz, kiket szeretsz,

te vagy a Föld legboldogabb lakója.

Kerecsényi Éva

Gondolkodni nehéz,

A hazugság...

A múlt csapdája

A múlt csapdája

A múlt akkor lesz igazán múlt, ha már nem sebez, nem fáj. Amíg hol itt, hol ott csíp egyet, belénk mar, addig igenis jelen van, él, virul, gyakran az úton csak keresztben áll, feltart, hátráltat, visszahúz, nem enged. Nem más miatt, magunk miatt. Tudjuk mit kéne tenni, tudjuk merre kéne indulni, de az első mennydörgésnél, az első kisebb villámcsapásnál gyorsan visszamenekülünk, akár egy menedékházba. Igaz, hogy omladozik, romos, lyukas a teteje, befolyik a víz is rajta, de ismerjük az ajtó erezetét, a kilincs nyikorgását, s ez egyfajta (ál)biztonságot jelent számunkra. Pedig időnként kell a vihar is, mint a legnagyobb nyári kánikula idején. Amikor már szinte elviselhetetlenül forró, fülledt a levegő, amikor szinte lélegezni is fáj. Mennyire várjuk ilyenkor a frissítő szellőt, de jöhet akár a viharos szél is, hogy kisöpörjön mindent, ami bánt, ami idejétmúlt, ami lehúz, ami visszatart. És a természet örök igazsága, hogy minden vihar után tisztább a levegő, és még fényesebben süt a nap.

Kerecsényi Éva

Baranyi Ferenc: KÁNKÁN

Baranyi Ferenc: KÁNKÁN

 Hely Kati táncol, hej, Kati járja,

mert Kati, kicsi Kati táncos-lány,

dübörög a vastaps, dübörög a színpad,

reszket a jegenyefa-tákolmány.

Táncdobogásra fájdul a szívem,

bánata tenyeremen elcsattan.

S kicsi Kati járja, legelik alakját,

hej, Kati, de szomorú kedvem van!

Röppen a rokolya, ha dübörög a palló,

s röppen a Kata haja, kifakad aranyló

fürtjei-zuhataga pihe-puha vállán,

s száll a lány a fürtjei árján!...

Fodrai ívén

surran a szoknya,

gyorsul a kánkán

és Kata ropja,

ropja, kerengi,

és vagy ezernyi

férfi szeme sugara tömörül a lábán.

Járja, járja egyre csak,

s kéz a kézzel egybecsap,

dörrenő a vastaps-orkán,

ráncok árka bodorul a szoknyán,

hej, de szálló, ledér is az a rokolya,

hej, de bántó, kacér a Kata mosolya,

hej, de szálló, hej, de bántó,

fél világért, hitemre, nem adom oda!

(Csönd. Legördült réges-régen már a függöny.

Képeimet tagjaidról összegyűjtöm.

Testet formálok belőlük, szép egészet,

úgy egészben szívesebben szeretnélek.)

(1960)

Kellemes...

A bátorság olyan...

Tele van a világ csalódott, kiábrándult emberekkel,

Tele van a világ csalódott, kiábrándult emberekkel, boldogtalan, fénye vesztett párkapcsolatokkal. Tudod miért? Mert türelmetlenek vagyunk, mindig sietünk, folyton attól félünk, hogy lemaradunk valami lényeges dologról, valami fontos eseményről. Még ki sem nőttük a gyerekruhánkat, máris ott köröz felettünk a felnőtté válás szelleme, és a házasság sürgető ténye. Mert ez így szokás, mert ennek épp most érkezett el az ideje. Na, de ki szerint, mi szerint? Amíg saját magát sem ismeri igazán az ember, hogyan is tudna jól választani, jól dönteni. Él az emberekben egy álomkép álmaik hercegéről vagy hercegnőjéről. És kergetjük, űzzük ezt a fantomot, a másikban nem a valódi értékeit látjuk, hanem az elképzeléseink, elvárásaink ruhájába próbáljuk őt mindenképp beöltöztetni. Egy idő után viszont, amikor felszáll a rózsaszín köd, rájövünk, hogy Hófehérke helyett a gonosz mostohát vettük feleségül, illetve Árgyélus királyfi helyett csak Lúdas Matyival kötöttük össze az életünket. Amúgy egyikük sem jobb, sem rosszabb a másikánál, csak mi egész másra vágytunk. Mert időt sem hagytunk arra, hogy megismerjük magunkat, az igényeinket, a vágyainkat, a félelmeinket, hogy elő merjük csalogatni és megmutatni kendőzetlen, igazi valónkat. És a másik ember? Ő kicsoda? Lehet, hogy csak zsákbamacskát vettünk. Mert csak a csomagolást néztük, a borítót, nem hagytunk időt az ajándék kibontogatására, a titkos helyek felfedezésére, fogalmunk sincs, mi lapul a doboz legmélyén. Ismerni akarod a másikat? Akkor néha elég, ha csak csendben figyelsz. Hagyd beszélni, ne szakítsd félbe, figyeld a mozdulatait, a gesztusait, nézz a szemébe, próbálj belelátni a lelkébe is. Tudod, minek örül, mitől fél, mitől szomorú és mitől fergeteges jó a kedve? Hagyd, hogy éljen, hogy önmaga lehessen, hogy kiteljesedhessen, veled és melletted. Fontos, hogy ne csak azonos úton járjatok, de azonos irányba is nézzetek, hittel, türelemmel, megértéssel, szeretettel. S ha nem közös az út, s egész más az irány, akkor engedd el szeretettel, és hagyd, hogy békében éljen, hogy önmaga lehessen, hogy kiteljesedhessen. Máshol, mással.

Kerencsényi Éva

Ravel: Boleró Rákász Gergely

A nő tud néha

Az ember felelős

Baranyi Ferenc - Kezét feltartja

Baranyi Ferenc - Kezét feltartja

Egyszer majd visszanéz. S akkor döbbenve látja,

hogy aki űzi őt, segítségért eseng,

feldúlt az arca és nehezen bírja lába

a terhelést, amit az üldözés jelent,

szemében megfakult a rőt harag, a keble

kifulladtan zihál s nem bosszúért liheg,

lám ütésre emelt kezeit védekezve

kapja maga elé és szűköl, mint az eb.

S akkor az üldözött megfordul, visszalépdel,

majd megadja magát annak, akit akár

meg is ölhetne. Ám az önvédelmi kényszer

múltával nem jogos az indokolt halál -

kezét feltartja hát, arra késztetve roskadt

ellenfelét, hogy úgy végezze be, ahogy

a gyengült bacilus, mely kórt már nem okozhat,

de mint oltás, a kórt legyőzni hivatatott.

Nincs nemeslelkűség. Csupán kifáradás van

és lélek-ismeret. (Nem lelkiismeret.)

Mindenki üldöző s üldözött a világban,

hisz sír az is, aki utoljára nevet.

Baranyi Ferenc - Schodelné

Baranyi Ferenc - Schodelné

Szeretője lett Nyáry Pálnak

s mikor azt várbörtönbe zárták:

a színpadról nyomban lemondott

és felkereste Nyáregyházát.

Ott, az elárvult kúriában

gazdasszonykodott elvonulva,

holtáig várt a kedvesére

és lassan megfakult a múltja.

Ledolgozta a napi normát

ő, aki Norma volt elébb még,

nem győzött versenyezni véle

az emberszámba vett cselédség,

de éjjelente az akácos

gally rengeteggé válva hívta

s egy kifeszített holdsugáron

pendült a dallam: Casta Diva -

olyankor feltérdelt az ágyán

arca elé kapva a párnát,

hogy szeme izzását a Nyáry-

ősök a falról meg ne lássák.

Josephine Wall

Ne féljünk nevén nevezni a hazugságokat

Ne féljünk nevén nevezni a hazugságokat, szabad emberek vagyunk. Nem engedhetjük meg, hogy a józan észt tartósan legyőzzék a hamis eszmék. Olyan ez, mint az élet és a halál küzdelme: ez utóbbi elég, ha csupán egyszer győzedelmeskedik, innentől övé lesz visszavonhatatlanul a végső diadal.

Boldogkői Zsolt

Nézőpont

A mai világban a szürke dolgokat fekete-fehérnek láttatjuk, a valóban fekete és fehér dolgok közötti választás viszont elmaszatolódik. Bizonyos esetekben el kell dönteni, hogy melyik állítás a helyes, hiszen kizárják egymást. Más esetekben viszont az egyensúly, a középen állás, a kompromisszum a fontos. Csak ne keverjük a relevanciákat. A homeopátia és a tudomány között választani kell, a politikában viszont kompromisszumra lenne nagy szükség manapság.

Boldogkői Zsolt

A pozíció....

Erdélyi József: Búzavirág

A fáról egy levél leszállt,

A fáról egy levél leszállt,

S szól: "Már rég szándékomban állt."

Nyugati szél kerekedett,

S szólt a levél: "Irány kelet."

Keletről nagyobb szél támadt:

"Bölcsen váltottam pályámat."

Ugyanúgy fújtak a szelek.

S ő szólt: "Döntöttem: lebegek."

Végül pedig elállt a szél;

"Most leesem" - így a levél.

"Maradj az első gondolatnál?" -

Ez lenne hát a nagy tanulság?

Nem. Ám akárhogy intézed,

Tudd meg: úgysincs benne részed.

Ambrose Gwinnett Bierce

Őszi képek

Áprily lajos Ősz

Áprily lajos

Ősz

Most már a barna, dérütötte rónán

mulandóságról mond mesét a csend.

Most már szobádba halkan elvonulhatsz

s hallgathatod az álmodó Chopint.

Most már a kályhatűz víg ritmusára

merenghetsz szálló életed dalán,

míg bús ködökből búcsút int az erdő,

mint egy vöröshajú tündérleány.

REMÉNYIK SÁNDOR: A menekülő

REMÉNYIK SÁNDOR: A MENEKÜLŐ

Ha menni kell, magammal sokat vinnék,

Az egész édes, megszokott világot,

Rámástul sok, sok kedves drága képet

És egy pár szál préselt virágot,

Vinnék sok írást, magamét, meg másét,

Sok holt betűbe zárt eleven lelket,

S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:

Megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam,

Hintám, amelyen legelőször szálltam,

A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,

A tollam, mert nem tudok mással írni,

Vinném a házunk, mely hátamra nőtt

Az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!

Én Istenem, mi minden futna át

Gyötrődő lelkem alagútjain -

Olvasgatnám az ablakok sorát,

Simogatnám a fecskefészkeket,

S magamba színék minden verkliszót,

Mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének

Az ajtók mind, és mind a pitvarok,

Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -

És mindent itt hagyok.

Kolozsvár, 1916 szeptember

Munzlinger Attila: Csillagok a Gyilkos-tó felett