A múlt csapdája

A múlt csapdája

A múlt akkor lesz igazán múlt, ha már nem sebez, nem fáj. Amíg hol itt, hol ott csíp egyet, belénk mar, addig igenis jelen van, él, virul, gyakran az úton csak keresztben áll, feltart, hátráltat, visszahúz, nem enged. Nem más miatt, magunk miatt. Tudjuk mit kéne tenni, tudjuk merre kéne indulni, de az első mennydörgésnél, az első kisebb villámcsapásnál gyorsan visszamenekülünk, akár egy menedékházba. Igaz, hogy omladozik, romos, lyukas a teteje, befolyik a víz is rajta, de ismerjük az ajtó erezetét, a kilincs nyikorgását, s ez egyfajta (ál)biztonságot jelent számunkra. Pedig időnként kell a vihar is, mint a legnagyobb nyári kánikula idején. Amikor már szinte elviselhetetlenül forró, fülledt a levegő, amikor szinte lélegezni is fáj. Mennyire várjuk ilyenkor a frissítő szellőt, de jöhet akár a viharos szél is, hogy kisöpörjön mindent, ami bánt, ami idejétmúlt, ami lehúz, ami visszatart. És a természet örök igazsága, hogy minden vihar után tisztább a levegő, és még fényesebben süt a nap.

Kerecsényi Éva