Szabó Lőrinc: Májusi
éjszaka
Késő volt, mentem
haza, lelkem
az elmult nappal küszködött,
mentem, mogorván,
kimerülve,
a kertek és villák
között,
nem is én mentem, csak
a lábam
vitt a fekete fák
alatt,
két lábam, két hű
állatom, mely
magától tudja az utat.
S egyszerre a májusi
éjben
valami hullám
megcsapott:
illatok szálltak láthatatlan,
sűrű és nehéz illatok,
a lélegző, édes
sötétben
szinte párolgott a
világ
és tengerként áradt
felém az
orgona, jázmin és
akác.
Láthatatlan kertek
mélyéből
tengerként áradtak
felém,
nagy, puha szárnyuk
alig lebbent
és letelepedtek körém,
a meglepetés örömével
lengették tele utamat
s minden gondot kifújt
fejemből
ez a szép, könnyű
pillanat.
S mintha élt volna,
minden illat
külön megszólalt és
mesélt,
ittam a virágok
beszédét,
a test nélkül
szerelmes éjt;
a rácson
kísértetfehéren
áthajolt hozzám egy
bokor
s úgy töltött
csordultig a lelke,
mint szomjú palackot a
bor.
És részegen és
imbolyogva
indultam nagylassan
tovább,
s új tenger dőlt a
szomszéd kertből,
új bokor az új rácson
át,
s az illattól már illatos
lett
tüdőm és szívem és
agyam,
egész testem
elnehezült
s azt érezte, hogy
szárnya van.
Hogy értem haza, nem
tudom már.
- A gondom ma se
kevesebb.
De azóta egy kicsit
újra
megszerettem az
életet,
s munka és baj közt
mindig várom,
hogy jön, hogy majd
csak újra jön
valami fáradt
pillanatból
valami váratlan öröm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése