Baranyi Ferenc : Az
ébrenlét a bátorság
Éjfélkor a sötét
belém lát,
ilyenkor vallanak a
némák,
és a süketek
dobhártyája
beleremeg az
éjszakába.
Nem könnyű a
magunkba-nézés,
ítélőszékhez
önidézés,
jaj, gyáva vagy,
megfutsz magadtól,
ha ilyen éjszakán elalszol!
Az ébrenlét a
bátorság itt:
lehurrogni lelked,
ha ámít,
rágondolni, amire
nem mersz,
akármilyen nehéz,
keserves,
büntetni magad
röstellt könnyel,
társ-nélküli,
szegetlen csönddel,
nézni, midőn a
képre fény száll,
amit az éj tükre
eléd tár.
Ó én tudom: a
gyöngeségem
legláthatóbb a
tükör-éjben,
s én látom
legjobban, hisz éjjel
magam vagyok rossz
számizével.
Nincs kínzóbb a
felismerésnél:
hazugnak látni, mit
beszéltél,
mondandónak, mit
elhallgattál,
adandónak, amit nem
adtál.
Magam vagyok magam
fegyence,
bíráim
legkegyetlenebbje,
s még az lehet
csak, akin látszik,
hogy éjszakákat
áttusázik,
aki velem éber az
éjben:
legyen bírám s ha
kell, pribékem,
de megítélni hogy
merészel,
aki nyugodtan
alszik éjjel?!
Legyen a bírám
talpig ember,
magát-vizsgáló
becsülettel,
s ítéljen el,
egyazon szinten,
mint embert ember,
istent isten,
mint ön-legyőző
ön-legyőzőt,
miként legyőzöttet
legyőzött,
de sárga törpék
tű-sisakban
ne mocorogjanak
alattam.
Ha számon kérő
éjben alszol:
jaj, gyáva vagy,
megfutsz magadtól!
Bár nehéz a
magunkba-nézés,
ítélőszékhez
önidézés,
de áldozzunk ennyit
magunknak,
kiéjszakázott
igazunknak,
s azoknak, akik
tisztelettel
úgy neveznek
minket, hogy ember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése