Baranyi Ferenc:
Roskadó alázat
Az apró hallgatások
csönddé hatalmasultak,
csak te lehetsz a
vétkes, ha majd talán megunlak,
hol már az a hiú
láz, mi színes-lenni sarkallt?
Elmaradtak a
csokrok, a sarki málnafagylalt,
nem várod el te sem
már, mit úgyis elfelejtek:
a semmiség csodáit,
a kéretlen figyelmet.
Szeretlek. Biztos
így van, mert félek néha tőled,
hogy elveszíted
egyszer mindent-bíró erődet,
hogy felbőszít a
vakság, mely téged meg se látva
űz nálad
haloványabb heveny-nők mámorába,
és lázadón ragyogsz
fel, mert fájni fog, megértem,
nagy fények
birtokában - maradni észrevétlen.
Mert szép vagy,
mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz,
melyből a partra
érve nyugalmas esti csönd lesz,
mely fel sem
fogható már, még sóhaját se hallod,
csak titkos
lebbenését érzékelik a partok.
Szép vagy, akár a
csöndben a rezzenéstelenség,
és mint borús
szemekben a könnybe-bújt meleg-kék,
és szép, akár a
lelkem legmélyében fakadt dal,
amit magam se
hallok és mégis megvigasztal.
De hallgattál az
első csokor-elmaradásnál,
és hallgattál az
első kijózanult varázsnál,
nem kérdeztél, ha
kérdést olvastam a szemedből,
csak hallgattál
szorongva. Féltél a felelettől.
S törődött
hallgatásod csönddé hatalmasult már,
Jaj, nem lehet
szerelmünk korán ősszé fakult nyár!
Vívj ellenemre
harcot, ahol megküzdve érted,
vér-áldozásaimból
derül ki: mennyit érek,
hidd el: téged
silányít a roskadó alázat,
tüzeiddel gyötörj
meg, mint sorvadót a lázak,
a lappangó bajoknál
tisztább a látható kór:
jobban küzd a
gyógyulásáért,ki sír a fájdalomtól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése