Szabó
Lőrinc: Pannón ősz
Ősz
van, a régi, a tavalyi ősz
s
e furcsa ősz egészen megbüvölt.
Tetszik
nekem. Szétnézek, látom a
roppant
hervadást, de nem keserít,
és
nem bánom, hol végzem utamat.
Nem
értem a világot; azt hiszem,
nincs
célja; – mért is volna? – és ami
értelmet
magam képzelek belé,
sose
több, mint maga a létezés.
Ősz
van… Szép ősz… A jókedvű rigók
torkából
még az augusztus rikoltoz
s
itt-ott nagy lepkék villognak: olyan
egy
a születés és az elmulás,
mintha
csak ruhát cserélne a Föld,
mintha
a csere volna csak örök…
Ősz
van… Nem az ősz: az benne a fontos,
hogy
van!… A szél könnyelmű suttogása
ős
legendákra tanítja az erdő
figyelmes
bokrait és századok
óta
köztünk kisértő szellemek
fájdalmát-örömét
mesélgeti…
Ősz
van!… Az évek szele csöndesen
hordja
a sírokra a feledést…
Párás
a fény… Szárazabb zajjal csúsznak
egymáson
a tó hullámai… De
fáradhatatlan
felhők görgetik
az
égen lomha lavináikat…
Ősz
van! Szép ősz!… Ősz minden változás:
szent
dolog az ősz! – kiáltom, s ime,
sziklasötét
barlangja hűvöséből
előbúvik
a szakállas szatír
s
a napsütötte pannón dombokon,
barátként
mellém heveredve, némán
hallgatja
az öregedő napok
lombzörgető,
fáradt lépéseit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése