Reggel
ébredsz, fölkelsz, kinézel az ablakon. Minden a helyén van: fák, bokrok,
virágok, ragyog a kert, mindent fénnyel áraszt el a nap, mely, mi sem
természetesebb, ma is világot ad, pirkadattal ad jelt a kakasoknak, hajnali
fénnyel töri át a rétek fölött libegő párát, és derűssé teszi az ébredező
halandókat. Derűs leszel te is, fölragyog a szemed, beleborzongsz a gyönyörűségbe.
Este kószálsz egyet, beleballagsz a végtelenbe, és elmerülsz a csillagok
sziklatengerében. Kísérőnkre, a holdra veted a szemed, és talán ekkor, ebben a
hátborzongató, szívbemarkoló látványban gyönyörködve egyetlen pillanatig a
csoda és a mindenség részévé válsz. De vajon átéled-e, képes vagy-e átélni a
pillanatot? A pillanatot, melyben eljut a tudatodig: létezem. Benne vagyok a
pillanatban. Bennem jött létre a pillanat. Megfogott, megkaparintott, eggyé
lettünk. Elementáris erővel hat rám. Elvarázsol. Bűvöletben tart. Észreveszem,
hogy létezem. Hogy részese vagyok e földi csodának. Itt lehetek a mesebeli, szó
szerint egyszeri földön, és emberként élhetem meg ezt a rendkívüli pillanatot,
élő, gondolkodó, szépre és jóra érzékeny emberként lehetek részese ennek a
pillanatnak. Átfut az agyamon: halandó vagyok. Mindezt látom, láthatom, amíg
létezem, aztán mintha elvágták volna. Halandó vagyok, véges az élmény,
gyufalángnyi, sercenésnyi, szikravillanásnyi a pillanat.
Nagy Bandó András
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése