Kernstock Károly: Őszi táj
A séta az
élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert
ha célzattal és úti céllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik. A sétáló
útközben, minden pillanatban megérkezett a séta céljához, mely soha nem egy ház
vagy fatörzs, vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegős és közvetlen
érintkezés a világgal. Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy
erdőnek vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között
az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi,
hazatért séta közben. A séta a teljes magány. Egy szobában könyvek és tárgyak
vannak körülötted, melyek életed feladataira és kötelességeire figyelmeztetnek,
a munkára vagy a hivatásra. Aki sétál, megszabadult munkájától, egyedül van a
világgal, lelkét és testét átadja az ősi elemeknek.
/Márai
Sándor/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése