Radnóti Miklós : Erőltetett menet

 Radnóti Miklós : Erőltetett menet

 Bolond, ki földre rogyván       fölkél és újra lépked,

s vándorló fájdalomként        mozdít bokát és térdet,

de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok,      maradni úgyse mer,

s ha kérdezed, miért nem?    még visszaszól talán,

hogy várja õt az asszony       s egy bölcsebb, szép halál.

Pedig bolond a jámbor,          mert ott az otthonok

fölött régóta már csak            a perzselt szél forog,

hanyattfeküdt a házfal,          eltört a szilvafa,

és félelemtõl bolyhos a honni éjszaka.

Ó, hogyha hinni tudnám:       nemcsak szivemben hordom

mindazt, mit érdemes még,   s van visszatérni otthon;

ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán

a béke méhe zöngne,            míg hűl a szilvalekvár,

s nyárvégi csönd napozna     az álmos kerteken,

a lomb között gyümölcsök     ringnának meztelen,

és Fanni várna szõkén           a rõt sövény előtt,

s árnyékot írna lassan            a lassu délelőtt, -

de hisz lehet talán még!         a hold ma oly kerek!

Ne menj tovább, barátom,     kiálts rám! s fölkelek!