Amikor elmúlik a fiatalság, az életbe
gyönyörű időszak köszönt be - nyugodt és mély, mint a napsugaras ősz. Ebben az
időszakban érik meg az élet vetése és a kertben a gyümölcs. Az ifjúság tavaszi
szertelensége akkor már nem helyénvaló. Mintha földi hajlékunk épületét most
tetőzné be az élet. Ebben az időszakban minden, amit átélünk - jó és rossz is,
az örömteli és a szomorú is -, megváltoztatja tudatunkat. Lemondunk arról, hogy
az ábrándozás elvarázsolt világában tévelyegjünk, és úgy rendezzük be az életet,
ahogyan azt korlátozott lehetőségeink megengedik. Nem vonz bennünket egy
ismeretlen, szerelmes asszony csábító tekintete, és többre értékeljük a régi
vonzalmakat. Az ifjúság frissessége akkor már elhalványodik, és az ember nem
öregedő lelke a hosszú közös élet után mind világosabban ül ki az arc, a szem
kifejezésében. A hang, a mosoly, a tekintet - minden összhangba kerül az ember
belső világával. Nem reménykedünk többé az elérhetetlenben, nem kesergünk többé
a hűtlen szerető miatt, és megbocsátunk azoknak, akik megcsalnak bennünket. S
akkor odaadjuk a szívünket annak, aki mellettünk állt, aki megszeretett
bennünket, aki hűséges maradt hozzánk az élet minden vihara és minden keserű
elválása után. S érezzük az elégedettséget és nyugalmat a kipróbált, hű barátok
kedves körében. Keserű azok sorsa, akik az élet lágy alkonyán új vonzalmakat,
új sikereket vonszolnak hasztalanul, akikre nem vár a meghitt otthon, amelyben
megpihenhetnek, s akiket nem üdvözöl a lámpa meleg fénye, ha este hazatérnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése