[Az] emberekben, úgy tűnik,

[Az] emberekben, úgy tűnik, van valamiféle belső iránytű. Megengedhetik maguknak, hogy megőrizzék a világgal szembeni nyíltságukat, majdnem függetlenül attól, mire jutnak vele. Ez nem úgy értendő, hogy jóhiszeműségük átmenetileg ne lehetne gondolataik börtönébe zárva, ha valamely kísérletük folyamán, hogy kinyújtsák a kezüket valamiért, megégették az ujjukat. De legbelül olyanok, akár a keljfeljancsi. Úgy néznek égési sebeikre, zúzódásaikra, lenullázott bankszámlájukra és összetört álmaikra, mint a csodálkozás örök forrására afölött, hogy a rossz egyáltalán létezik.

Dorthe Nors