Millei Lajos
Nem szólok
Nem szólok, hisz nem az én dolgom,
nem föntről kapott bevégezetlen
sorsom,
hogy ítélkezzek, és bélyegezzek.
Ez nem az a száj, s nem azok a kezek.
A fény egyenlő szétosztása nem
tisztem,
lehet, hogy néha-néha ebben hittem,
és készültem rá: mérni, számolni
tanultam,
de köd üli már igyekvő múltam.
Amennyi jutott, azzal beérem,
ajándék ez: múltbéli bérem,
amit elszámolásnál be fogok vallani.
Nem lehet felőlem majd olyat hallani,
hogy adós maradtam.
Nem szólok!
Nem szólok. Nekem nem az a vágyam,
hogy megszámoljam mi jutott, s hányan
ékeskednek idegen tollakkal,
és sikerült-e mindenkinek a
jóakarattal
megrakott asztal köré tett széken
leülni egyszer, s jóllakni szépen.
Aki evett, az mind elméjét hizlalja,
vagy sudár fa lesz, vagy bokrok kusza
alja.
Mindkettő fontos: a Föld teremtménye.
Egyikre felmászva nézhetünk az égre,
a másik tétova lábnyomunk takarja:
rég meghalt tettünk lebomló avarja.
Nem szólok.
Nem szólok, csak gyűjtöm a szépet,
elteszem mindazt, mi egyszer
megigézett.
Új fénnyel hintem be a megfakult
álmot,
baráttá fogadom, ki engem leigázott.
Óriás mosollyal karomat kitárom,
szeretni próbálok mindent a világon.
Senkit sem riasztok, de nem is óvok,
békülök magammal, és semmit sem
szólok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése