Árnyék és Fény
Hófehér lélekkel
Nyomokban még fehér a táj,
Az utcán tapicskol már a sár.
Estére majd megdermed,
Mint a tél, hideg lesz,
Fagyos, mint a magányos szív,
Akit telefonon senki se hív.
Peregnek órában a szemek,
Időtlenséget üzennek neked -
Megfordítod, és kezdődik újra,
Nem tudva, hogy mikor indítottad.
Nem méri, csupán a perceket,
Nem többet, mint amennyi alatt
- megfagyhat szíved.
Nézz! Látod a hajlott hátú öreget?
A másik sarkon meg egy néni integet.
Hívogat, beszélgetőtársakat keres,
- egy meleg leves talán még jól jöhet
-
Néhány percre, ha megállsz,
Boldoggá teszed, pedig még akár
A homokórán le sem peregtek a szemek.
A tél hófehér magányában
Megfürdenél a friss, tiszta hóban,
Levetnéd elnyűtt ruhád,
És meztelenséged szép fehér haván
Felidéznéd, hogy volt hajdanán.
Jeges utcában felsíró néma vágy,
Ember embert keres, de nem talál.
Elmúlt a karácsony, nincs tovább.
Vége a szeretetnek, kihűlt a láng.
Hideg éjszakák jönnek,
Megfagynak mind a könnyek.
Mire újra felkel a Nap,
Már ők Istennel játszanak.
Nagy játszmájuk itt lent véget ért,
Sakkjátszmájuk fekete-fehér,
Hófehér lélekkel indultak útra már,
Te csak nézed, és ennyi...
- nincs tovább!
Ha van még hely, hol lehajtod fejed,
Gondolkodj el néha ezen,
És ne sajnáld, ha másokért teszel!
Nyújtsd újra és újra ki kezed,
Hogy mikor órád homokja lepereg,
Hófehér lélekkel tudj megállni
A tükör előtt,
És mondd magadról, hogy
Ember volt,
Emberként élt a Földön
- ezelőtt!
Karácsony után...
poet. hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése