Arany
János:
LETÉSZEM
A LANTOT
Letészem
a lantot. Nyugodjék.
Tőlem
ne várjon senki dalt.
Nem
az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem
a jobb rész kihalt.
A
tűz nem melegít, nem él:
Csak,
mint reves fáé, világa.
Hová
lettél, hová levél
Oh
lelkem ifjusága!
Más
ég hintette rám mosolyját,
Bársony
palástban járt a föld,
Madár
zengett minden bokorban,
Midőn
ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb
az esti szél,
Hímzettebb
volt a rét virága.
Hová
lettél, hová levél
Oh
lelkem ifjusága!
Nem
így, magánosan, daloltam:
Versenyben
égtek húrjaim;
Baráti
szem, művészi gonddal
Függött
a lantos ujjain; -
Láng
gyult a láng gerjelminél
S
eggyé fonódott minden ága.
Hová
lettél, hová levél
Oh
lelkem ifjusága!
Zengettük
a jövő reményit,
Elsírtuk
a mult panaszát;
Dicsőség
fényével öveztük
Körűl
a nemzetet, hazát:
Minden
dalunk friss zöld levél
Gyanánt
vegyült koszorujába.
Hová
lettél, hová levél
Oh
lelkem ifjusága!
Ah,
látni véltük sirjainkon
A
visszafénylő hírt-nevet:
Hazát
és népet álmodánk, mely
Örökre
él s megemleget.
Hittük:
ha illet a babér,
Lesz
aki osszon... Mind hiába!
Hová
lettél, hová levél
Oh
lelkem ifjusága!
Most...
árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt
daloknak lelke tán,
Mely
temetőbül, mint kisértet,
Jár
még föl a halál után...?
Hímzett,
virágos szemfedél...?
Szó,
mely kiált a pusztaságba...?
Hová
lettél, hová levél
Oh
lelkem ifjusága!
Letészem
a lantot. Nehéz az.
Kit
érdekelne már a dal.
Ki
örvend fonnyadó virágnak,
Miután
a törzsök kihal:
Ha
a fa élte megszakad,
Egy
percig éli túl virága.
Oda
vagy, érzem, oda vagy
Oh
lelkem ifjusága!
(1850
márc. 19)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése