Sokféle temető van. Annyi, mint az ember és az
ő bolondsága. Az egyik tele van az alakító művészet fenséges alkotmányaival.
Sírboltok, emlékek, áhítat oltárai, remek szobrok, bölcsesség szülte, bánat
sugallta sírversek, bölcs mondások. Tudomány és művészet és költői erők
gyűjteménye. De én ezt nem nagyon szeretem. Eszembe sem jut, aki alant porlad.
Eszembe se jut, aki fájdalmának vagy hiúságának tömegével, pénzének és a
szokásnak súlya alatt ültette oda a műalkotmányokat. Csak az alkotmány köti le
a figyelmet. A temető ékszerei a halál kirakata. Mintha vásárt és versengést,
diadalt és bukást látnék az enyészetben. Jobban szeretem a virágot a síron. A
virág nem hazudik, nem hivalkodik, nem dicsekedik. Elhervad, mint a halott.
Elhervad, mint a halott emlékezete az élők szívében. Aki a virágot ülteti és
ápolja a síron: annak keze, szíve és lelke ott van a mellett, aki a sírban
nyugszik. S ha már nem dobog a szív, ha már a lélek elrepült s a kéz is
elszáradt: megszűnik a virág is. Minek élne tovább? Miért szórná illatát és
sugarait? Ha már úgy sincs kinek.
Eötvös Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése