Csepeli Szabó Béla
FÉLELMETES ERDŐBEN JÁRSZ
Vigyázz, a lelkem párás erdő,
csupa dolina, barlang, inda:
ne kutass bennem, hagyj el engem,
ne bújj nagy python-karjaimba.
Menj világosabb, tisztább tájra.
Bennem vihar sír. Elvadultam.
Eredj: Ne kérdezd: merre, hol van
az a kis fenyves, aki voltam.
Úgy változtam át, észrevétlen,
mint anyaöl titkán a sejtek:
az emberiség mély szeméből
iszonyú, hűvös esők vertek...
Menj. A sok eső dzsungellé tett.
Féltelek Kedves. Hagyd a sírást.
Miért vágyódsz bús mélyeimbe?
Miért vágsz bennem ösvényt, irtást?
Ki küldött, mondd? Mi ad erőt, hogy
mezítlenül barangolj bennem?
Halk kis ősasszony, Éva lánya,
miért bolygatod fel a lelkem?
Jaj, jaj, bezárulsz álmaimba,
s mikor felkél a messzi hajnal,
csak állsz majd égő, nap-szívemnél,
vakon, zokogva,
fehér hajjal...
A világ peremén című kötetből (1959)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése