Őszi tájnak...

Tompa Mihály: Őszi tájnak...

Őszi tájnak hervadása!

Őszi napfény ragyogása!

Hervadásból, fényből támad

Lelkemen e kedves bánat.

Omlik a lomb, hallgat a dal;

Visszatérek gondolattal

A tavaszra,... ah de annál

Betegebbnek tetszik a táj!

Ez a rét volt olyan ékes?

Ez a határ olyan népes?

Ez a halom, völgy és tájék...

Mintha a sirkertben járnék!

Lemegy a nap nem sokára...

Haldoklásnak szent országa!

Olyan édes forró vággyal

Ölel téged lelkem által!

Az elmulás bája rajtad,

Lelkemen vesz mély hatalmat;

S bár meghalni kéne véled:

Mégis, mégis szeretnélek!

Néma a táj, arca sápadt,

Rá derengő napfény árad;

Ah, mi vonzó szép halál van

E mosolygó hervadásban!

Édes terhed, édes álom

Szinte érzem szempillámom;

Hogy lehajtsam, szinte vonja

Fejem a fák hulló lombja.

A fák lombja csendesen hull!...

Nem küzdéstül, fájdalomtul;

Itt a végharc ösmeretlen:

Lehet-e meghalni szebben...?!