TOMPA MIHÁLY A MADÁR, FIAIHOZ

TOMPA MIHÁLY

A MADÁR, FIAIHOZ

Száraz ágon, hallgató ajakkal

Meddig ültök, csüggedt madarak?

Nincs talán még elfeledve a dal,

Melyre egykor tanitottalak?!

Vagy ha elmult s többé vissza nem jő

A vig ének s régi kedvetek:

Legyen a dal fájdalmas, merengő,

Fiaim, csak énekeljetek!

Nagy vihar volt. Feldult berkeinken

Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:

S ti hallgattok? elkészültök innen?

Itt hagynátok bús anyátokat?!

Más berekben máskép szól az ének,

Ott nem értik a ti nyelvetek…

Puszta bár, az otthonos vidéknek,

Fiaim, csak énekeljetek!

Hozzatok dalt emlékül, a hajdan

Lomb- s virággal gazdag tájirúl;

Zengjétek meg a jövőt, ha majdan

E kopár föld ujra felvirúl.

Dalotokra könnyebben derül fény,

Hamarabb kihajt a holt berek;

A jelennek búját édesitvén:

Fiaim, csak énekeljetek!

A bokorban itt az ősi fészek,

Mely növelte könnyü szárnyatok;

Megpihenni most is abba tértek,

Bár a fellegek közt járjatok!

S most, hogy a szél összevissza tépte:

Ugy tennétek, mint az emberek?

Itt hagynátok, idegent cserélve…?

– Fiaim, csak énekeljetek!