Van, hogy egy fehér falú kórteremmel indul, a műszerek csipogó, fémes hangjával, és egy orvosi mondattal, ami úgy hullik le valakire, mint egy hideg zápor.
1958-ban Andrea Bocelli édesanyja, Edi erős hasi fájdalmakkal került kórházba.
Az orvosok halkan tanácskoztak az ágya mellett, félrefordított fejjel, komoran. Aztán egyikük odalépett hozzá.
Óvatos, mégis könyörtelen mondatok következtek.
Komplikációk.
Veszélyben a terhesség.
„Jobb lenne… megszakítani.”
A szavak ridegek voltak, kimértek, mintha nem is emberhez szóltak volna.
A „lehetséges deformációk”, a „komoly problémák”, a „százalékok” és „kockázatok” mind ott zörögtek a levegőben.
De Edi nem statisztikákban gondolkodott.
Nem számokat látott maga előtt.
Ő egy gyereket látott.
A sajátját.
És érezte, hogy nem mondhat le róla.
Egyszerűen, tisztán, megingathatatlanul nemet mondott.
Nem a félelemre.
Nem az orvosi tanácsra.
Nem a bizonytalanságra.
A kórházból távozva egyetlen dologban volt biztos:
bármi vár is rájuk, együtt fogják végigjárni.
1958.szeptember 22-én megszületett Andrea Bocelli.
Veleszületett zöldhályoggal jött a világra, szinte vakon.
De olyan zenei érzékenységgel, amit semmilyen diagnózis nem láthatott előre.
Gyerekként órákon át ült a zongora mellett, fejét kissé oldalra hajtva, mintha a fényt hallgatná.
Mert neki a világ tényleg hangokból állt.
A fény rezgés volt.
Az élet harmónia.
Tizenkét éves volt, amikor egy focibalesetben teljesen elveszítette a látását.
Újabb sötét éjszaka, újabb fájdalom, újabb próbatétel.
De az édesanyja most is ott állt mellette — ugyanazzal a csendes erővel, mint amikor az orvosok előtt nemet mondott.
Gyengéden megsimogatta a kezét, és csak ennyit mondott:
„Ne félj, kisfiam.
Tehetséges vagy.
És a világ egyszer még hallani fogja a hangodat.”
És igaza lett.
Andrea Bocelli hangja ma már nemcsak szól, hanem fényt gyújt.
Nem egyszerűen énekel: megvilágítja a lelkeket.
Olyan hang ez, amely azért születhetett meg, mert egy anya egy napon összeszedte minden bátorságát, és az életet választotta.
Évtizedekkel később Bocelli hatalmas közönség előtt mesélte el ezt a történetet.
Nem ítélkezve.
Nem tanítva.
Csak hálával a hangjában:
„Azért vagyok itt, mert édesanyám akkor a nehezebb utat választotta.
A helyes döntést.
És én ezért egész életemben hálás leszek.”
Egy anya.
Egy fiú.
Egy kimondott „nem”, ami egy új élet „igenje” lett.
És a bizonyíték arra, hogy néha a legszebb dallamok egy kórházi szobában születnek, amikor minden reménytelennek tűnik, és valaki mégis kimondja azt a mondatot, amiben benne van minden szeretet:
„Ez a gyermek élni fog.”
1958-ban Andrea Bocelli édesanyja, Edi erős hasi fájdalmakkal került kórházba.
Az orvosok halkan tanácskoztak az ágya mellett, félrefordított fejjel, komoran. Aztán egyikük odalépett hozzá.
Óvatos, mégis könyörtelen mondatok következtek.
Komplikációk.
Veszélyben a terhesség.
„Jobb lenne… megszakítani.”
A szavak ridegek voltak, kimértek, mintha nem is emberhez szóltak volna.
A „lehetséges deformációk”, a „komoly problémák”, a „százalékok” és „kockázatok” mind ott zörögtek a levegőben.
De Edi nem statisztikákban gondolkodott.
Nem számokat látott maga előtt.
Ő egy gyereket látott.
A sajátját.
És érezte, hogy nem mondhat le róla.
Egyszerűen, tisztán, megingathatatlanul nemet mondott.
Nem a félelemre.
Nem az orvosi tanácsra.
Nem a bizonytalanságra.
A kórházból távozva egyetlen dologban volt biztos:
bármi vár is rájuk, együtt fogják végigjárni.
1958.szeptember 22-én megszületett Andrea Bocelli.
Veleszületett zöldhályoggal jött a világra, szinte vakon.
De olyan zenei érzékenységgel, amit semmilyen diagnózis nem láthatott előre.
Gyerekként órákon át ült a zongora mellett, fejét kissé oldalra hajtva, mintha a fényt hallgatná.
Mert neki a világ tényleg hangokból állt.
A fény rezgés volt.
Az élet harmónia.
Tizenkét éves volt, amikor egy focibalesetben teljesen elveszítette a látását.
Újabb sötét éjszaka, újabb fájdalom, újabb próbatétel.
De az édesanyja most is ott állt mellette — ugyanazzal a csendes erővel, mint amikor az orvosok előtt nemet mondott.
Gyengéden megsimogatta a kezét, és csak ennyit mondott:
„Ne félj, kisfiam.
Tehetséges vagy.
És a világ egyszer még hallani fogja a hangodat.”
És igaza lett.
Andrea Bocelli hangja ma már nemcsak szól, hanem fényt gyújt.
Nem egyszerűen énekel: megvilágítja a lelkeket.
Olyan hang ez, amely azért születhetett meg, mert egy anya egy napon összeszedte minden bátorságát, és az életet választotta.
Évtizedekkel később Bocelli hatalmas közönség előtt mesélte el ezt a történetet.
Nem ítélkezve.
Nem tanítva.
Csak hálával a hangjában:
„Azért vagyok itt, mert édesanyám akkor a nehezebb utat választotta.
A helyes döntést.
És én ezért egész életemben hálás leszek.”
Egy anya.
Egy fiú.
Egy kimondott „nem”, ami egy új élet „igenje” lett.
És a bizonyíték arra, hogy néha a legszebb dallamok egy kórházi szobában születnek, amikor minden reménytelennek tűnik, és valaki mégis kimondja azt a mondatot, amiben benne van minden szeretet:
„Ez a gyermek élni fog.”
Forr.: facebook
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése