A
lovagok búcsúja
A
mesének vége! Hölgyek, megérte?
Rajtunk,
férfiakon számon ne kérje
Senki,
hogy titkon olvassuk a könyvet,
S
magányban merünk morzsolni könnyet.
Bensőnkben
némán rejtezik a lovag,
S
csüggedten áhítunk úri lányokat,
De
kiölte őket a fránya járvány
Az
ego, s ki most szembe jön a járdán,
Időt
nem pazarol holmi erényre,
A
lelket gyúrja fagyottra, keményre.
Vernénk
mi sátrat üveghegy tövében,
Sárkány
alvadó vérével kardélen
Térnénk
meg, de ott kezdődnek a bajok,
Hogy
halálra röhögnétek magatok.
Hiába
álmodunk reátok csipkét,
Hajtincseitekre
illanó lepkét,
De
fitymálást ér már romantikázni,
S
érzelmeink láttán falra kell mászni.
November
fagya lopja úgy a kertet,
Mint
ti szíveink, míg csalón öleltek,
A
szél cicáz úgy a hulló levéllel,
Mint
ti vélünk könnyed, múló szeszéllyel.
Felhő
mögé rejtjük titkos titkaink,
Míg
halomba gyűlnek rút kudarcaink,
Ha
kell magunkban öljük a lovagot,
Elég
csak tudnotok, majdnem voltatok
Számunkra
a minden, hetedhét csoda,
Ha
a férfi naiv, még nem ostoba!
Ábrahám
István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése