Sárhelyi Erika: Láncra vert órák
| Ilyentájt, a mélyülő őszben meglassul a folyvást futó idő, mint mikor éppen elmenőben, az ajtóban megtorpan a cipő, a távozó kesztyűt, sálat vesz, a percek is nagykabátba vágynak, s míg halkan csordogál az eresz, súlya lesz egyszerre a mának. Hisz’ minap hajadonfőtt szaladt még egy szimpla hétköznap délután, most meg-megáll a felhők alatt széltől szédelegve és tétován, nézi, mint zuhan le az este az esőtől fénylő kövezetre, s fáradt, súlyos, időtlen teste mintha megdermedt ólomból lenne. A tegnap, ha kicsit kilépne, utolérné a lomha holnapot. Így kúsznak a napok a télbe, láncra vert órák csak a nappalok. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése