Csepeli Szabó Béla Anyám

Csepeli Szabó Béla

Anyám

(1897 - 1965)

1.

- Anyám, te aki földem, vizem voltál

eszméletem Nap - Korszaka előtt,

jöjj, szelj kenyeret, kérlek adj erőt,

s ne hagyj itt árván a sötét folyónál.

Hová mennél a nagy, üszkös mezőben?

Hiszen nem vagy már ifjú aratólány,

hogy markot szedj a kaszások mögött.

,,Ne sírj fiam,

csak egy után megyek már."

Félek. Beteg vagy. Lábad csupa inda.

Veséd csupa kő. Elméd csupa láz.

És otthon sír a kút, a kert, a ház,

s fonnyadozik a rózsák gyenge szirma.

Jöjj haza hát és ülj ki a teraszra.

Beszélgess vélünk. Idézd fel a múltat:

ifjúságodat,

a kis Rab Etelt,

aki korán kelt mindig, mint a hajnal,

s bár férfimunkát végzett naplementig,

ha csak tehette, táncolt és dalolt.

,,Ne sírj fiam.

A magok kiperegnek,

s felhőbe tűnt a hold..."

- Ó, nem anyám! Még nem ment le a Nap,

s kéken hullámzik fölöttünk az ég.

Hát nem hallod a gyárak halk neszét?

Itt szőtted ifjú asszony - álmaid,

itt a kórházzal éppen szembe, nézd,

tán odalátsz anyám?

A vén udvari fák

még emlékszenek szép, friss termetedre,

s válladra úszó dús barna hajadra, -

a fák, anyám, a fák!

,,Fáradt vagyok.

Fáj minden porcikám,

és vár halott

apád..."

- Szegénykém, tudom, ég, sajog a tested,

de érezned kell, mennyire szeretlek,

hűvös forrást önt ajkadra az arcom,

hogy enyhülést lelj, megmosom a lábad,

s harmatos, édes eperrel etetlek,

mint te etettél egykor régen engem, -

hisz férfiként is gyermeked vagyok csak!

Ha elhagysz engem, mond: kibe fogódzak?

,,Légy jó fiam,

s hajolj le rám,

mint magvára a fa:

A Nap lemegy

és újra felkél,

a szél elül

és újra támad,

a hűs esőt a szomjas föld beissza,

és újra zöld a rét, -

de én már többé nem térhetek vissza.

Fogódz meg hát hű embertársaidba,

s testvéred is van, asszonyod, fiad,

s termő leányod is:

Őbennük rejlik jövőnk minden titka..."

2.

Menj hát anyám, ha ez a törvény.

Békélj, pihenj meg. S hajoljon föléd

versem zokogó tölgy - lombozata.

És íme, az ige:

Aki ember volt, küzdő, tiszta ember,

változzék át bár porladó rögökké,

az élőkben tovább él - mindörökké.

Csepel, 1965. június 25.