Tűznyár

Gősi Vali

Tűznyár

Csak tombol a lángszínű nyár,

mint forró láva, perzseli hevesen

az új életre vágyó, ölét szelíden

kínáló természetet.

Erdőt, mezőt, zsongó réteket

ítél szomjhalálra, gúnyosan röhög

a fuldokló, szomjas világra,

cseppet sem bánja, hogy milliónyi

esengő kéz hajlik az ég felé,

enyhülést várva.

Minden hiába!

A Föld könyörgő emberének

könnyes imája sem hoz kegyelmet.

Hiába várja a megváltó áldást,

hogy kenyérmag-érlelő esőre,

hűs hajnalra ébredhet végre

a megperzselt, szomjától tátogó

határ.

A kéjesen tomboló nyár

e tikkadt remény után is kacagva,

lángnyelvét csúfosan kinyújtva

int búcsúzót a kiszáradt világnak

– ahol a búzasorok alatt kiszikkadt hant,

mint láztól fekélyes torok,

kínjában néhol megrepedt –,

még új lángszerelmet gyújt,

s mint aki megvadult, perzsel tovább,

míg gyilkos lángja váratlanul

utolsót lobban, végzete utoléri,

s beleég saját, izzó hevébe.

Nyomában végre felszabadul

a felhők könnye, és az égből

döngve-hörögve hull, hull a zápor,

rétre, földekre mezőre,

mint szerelmesek hűsítő könnye

beteljesült , mámoros szerelmükre,

míg egy ütemre dalol a lelkük:

végre… végre!