csárdás

Más mércével

Schmidt Károly Imre:

Más mércével

Szegény ember, gazdag ember

egyaránt a Föld lakója.

Vajon melyiküknek van a

legtöbb vesztenivalója?

A szegény csak lyukas zsebét

viszi a Mennybe magával,

neki nem kell bajlódnia

az anyagvilág bajával.

Van ember, kinek megéri

földi létben harácsolni,

gazdagságával szeretné

Istenét befolyásolni.

Két minőség, vajh, melyikkel

lehet a Mennybe bejutni?

Kapujánál sorban állva

mindkettő értelmét veszti.

Ott a gazdag pénztárcája

egyenlő a szegényével,

ott csak egy, csak egy a fontos,

hogy számol el Istenével.

Őszi tájnak...

Tompa Mihály: Őszi tájnak...

Őszi tájnak hervadása!

Őszi napfény ragyogása!

Hervadásból, fényből támad

Lelkemen e kedves bánat.

Omlik a lomb, hallgat a dal;

Visszatérek gondolattal

A tavaszra,... ah de annál

Betegebbnek tetszik a táj!

Ez a rét volt olyan ékes?

Ez a határ olyan népes?

Ez a halom, völgy és tájék...

Mintha a sirkertben járnék!

Lemegy a nap nem sokára...

Haldoklásnak szent országa!

Olyan édes forró vággyal

Ölel téged lelkem által!

Az elmulás bája rajtad,

Lelkemen vesz mély hatalmat;

S bár meghalni kéne véled:

Mégis, mégis szeretnélek!

Néma a táj, arca sápadt,

Rá derengő napfény árad;

Ah, mi vonzó szép halál van

E mosolygó hervadásban!

Édes terhed, édes álom

Szinte érzem szempillámom;

Hogy lehajtsam, szinte vonja

Fejem a fák hulló lombja.

A fák lombja csendesen hull!...

Nem küzdéstül, fájdalomtul;

Itt a végharc ösmeretlen:

Lehet-e meghalni szebben...?!

Akit az istenek szeretnek,

Heltai Jenő: 

Akit az istenek szeretnek,

Örökre meghagyják gyereknek,

Bizakodónak, nevetőnek,

Az élet útja annak puha szőnyeg,

Útravalója sugaras derű,

Mely ólmot színarannyá aranyoz,

Széppé a rútat, jóvá ami rossz

És nagyszerűvé azt, mi egyszerű,

Újjá az ócskát, tengerré a tócsát.

A világ annak micsoda?

Mindennap millió új csoda,

Sok tarka álom és kevés valóság.

Tündérek és mesék víg birodalma,

Amelyben győz a jó, kárt vall a gaz, hamis,

Amelyben minden alma aranyalma

És az marad befőtt korában is,

Játék az élet, élet csak a játék

S élet, halál egyformán szép ajándék.

Fakuló emlékek

Lejkóné  Kristóf Olga:

Fakuló emlékek

Vöröslő haját hullajtja az ősz is,

A Nap korongja vakítja szemem,

Idei október nyarat idéző,

De közben őszi ökörnyál terem.

Érdekes páros: kettesben, karöltve,

Nyári nappalt hoz, s őszi éjszakát.

De barátságuk nem tarthat sokáig,

Nyár előbb-utóbb megadja magát.

Szeszélyes ősztől szenvednek a fák is.

Talajra bársonytakaró terül,

Kincsét elhagyva pihen a természet.

Ásít párat, majd álomba merül.

Lecsendesedve én is elmélázom,

Elhunyt szeretteimre gondolok.

Emlékük, örök álmuk jut eszembe,

S a krizantém, mit sírjukra hozok.

A bölcs természet tavasszal megújul...

De a halál nem lesz megalkuvó!

Ha elragad, csak emlékem marad itt,

Mely jó, vagy rossz, de egyre fakuló.

Mokcsakerész, 2018. október

Én szeretet nélkül nem tudok élni

Én szeretet nélkül nem tudok élni. Félek. Keserű és reménytelen vagyok. Fuldoklom. Fázom. Ha csak egyetlen módom van rá - elmenekülök. Persze van, amikor nincs erre mód. Maradni kell. Akkor is keresem azoknak az embereknek a közelségét, akik szeretnek, és akiket én is tudok szeretni. Lehet, hogy csak pár emberről van szó. Manapság az is nagy szó. Olyan, mint az Északi-sarkon egy működő kályha: odabújok mellé.

Müller Péter

nincs a világon