Elmúlás

 

Erdős Sándor

Elmúlás

Ó, éj, te mély, te fátyolos, sötét,

hol lelkünk árnya bánatosan jár,

S mint őszi lombok, hullnak szét a lét

emlékei, mit tört szívünk bezár.

A múlt homálya leng, mint síri lepel,

s a régi vágyak halk sóhaja kél.

Mikor az ifjúság tündérképe felel,

mint egy esti csillag, oly halványan szép.

De szétfoszlik, mint álom, édesen.

S marad a csend, a néma fájdalom.

Mint hervadt rózsa porladón, véresen,

mit ottfelejtett az idő szárazon.

Az idő árka hordja el a bút,

s az élet habja mos mindent tova.

De lelkünk mélyén él egy rejtett út,

hol az elmúlásnak jár lassan szava.

S mint őszi fák, ha csupaszon borongnak,

úgy állunk mi is megkopottan, búsan.

Várva, hogy ránk is eljöjjön a holnap,

s a csend öleljen át lágyan, gyorsan.

Forrás: www.poet.hu - magyar versek